Olvasni jó! sorozatomban mindig egy érdekes könyvet mutatok be nektek! A választásom most Jókai Mór egyik elbeszélésére esett, amivel 1929-ben elindult Az Én Újságom Könyvei című, gyermekeknek szóló könyvsorozat.
Az Én Újságom-ról dióhéjban: az 1870-es évektől jelentkezett az igény arra, hogy a gyermeknek is legyen színvonalas lapja, és ne csak a felnőttek számára íródott lapok melléklete merítse ki a gyermeksajtó fogalmát. A hiánypótló lap 1889-ben indult útjára és ötvenöt éven át (1944-ig) működött. Írói, szerkesztői között az adott kor íróinak színe-java megfordult, így Jókai Mór is, akinek A leaotungi emberkék című meséjét – a szerző saját bevallása szerint – a tarokk-kártyafigurák ihlették.
Az elbeszélés eredetileg 1890-ben a Pesti Hírlap hasábjain jelent meg, ahol aztán – a „Pesti Hirlap Tárcája” rovatban levelezés is zajlott Mikszáth Kálmán és Jókai Mór között arról, hogy a leaotungi emberek eszményét honnan vette a szerző. „Hát egyszer — kínomban — […] arra a gondolatra jöttem, hogy milyen derék dolog volna, ha ezek az apró emberkék, a kik erre a tarokkra vannak festve, megelevenednének, s elkezdenének egymással a maguk eszétől úgy játszani és verekedni, ahogy mi játszatjuk és verekedtetjük őket […]”. (Jókai Mór, Pesti Hírlap, 1890. 12. évfolyam, 325. szám, 1-2.o.)
Ennél persze árnyaltabb a helyzet, amihez a korabeli kontextust is ismerni kell, mindenesetre Mikszáth a politikai szatíra irányából értelmezte az elbeszélést, sőt néhány évtizeddel később ugyancsak politikai tanmeseként utaltak rá, de ez a szál messzire vezet, és én inkább, mint mesét szeretném bemutatni a különleges történetet, ami számos kiadásban megjelent és néhány éve színpadra is kidolgozták. (Kolibri Színház: A császárfiú álma, 2018)
Az Én Újságom Könyvei, 1929
„Ezzel a könyvvel indítjuk útnak Az Én Újságom Könyveinek új sorozatát! Mivel is kezdhetnők, ami szebb, értékesebb, drágább? A legnagyobb mesemondó meséje ez, azé az íróé, akinek a neve minden magyar gyermek szívébe bele van vésve: Jókai Móré. Már a történet címe is meglep, A leaotungi emberkék! Milyen furcsa, milyen titokzatos! Milyen csodálatos mese ez! Milyen káprázatosan gazdag! Száz meg száz meglepő részlete van és minden részlete olyan valóságosan van megírva, mintha nem is volna mese, mintha igaz lenne! És vájjon nem igaz-e? Amit a nagy író ilyen igazan tud megírni, vájjon nem történhetett-e meg? Olvassátok el, s azt fogjátok érezni, hogy minden idők legnagyobb mesemondója szól hozzátok s amit mesél, az egy álom, mely megtörténhetett. Olyan ez a mese, mint egy hosszú, hosszú kép; ezer tündöklő színnel és alakkal. Nézzétek végig és gyönyörködjetek! Ebben a mesében mindenki él: a tudnivágyó fiatal császár, a könyvekbe temetkező tudós mandarin, a koldusmódra élő szent bölcs és a tündérszép leaotungi királyleány, aki nem lehet a császár felesége, mert olyan picike, hogy a jegygyűrű csak koronának illik a fejére. Ebben a mesében mélységes gondolatok vannak a mese tréfás köntöse alá rejtve, amint mondtam: ezek a mese-emberek élnek és mellükben szív dobog!”
Az elbeszélés azzal kezdődik, hogy a tizenhét esztendős Csia Csingi, apja a császár halálával trónra lép, egyúttal már keresik is neki a megfelelő feleséget. Az ifjú császár azonban a szokásoktól eltérően maga kíván feleséget választani, saját tetszése szerint. Közben nagy ünnepség készül Nankingban Nioma tiszteletére, aki a történet szerint „a kínai birodalomnak a védőistennője, asszonyi alak, akit minden hajó orrára kifaragnak, s akinek legfényesebb pagodákat építik. A nankingi porcelántorony is az ő tiszteletére lett emelve.” A császár felkeresi az istennő pagodáját, ahol megtekinti hatalmas bronzszobrát. Az istennő tizenhat karjában a kínai tartományok jelképei láthatók, azonban az egyik karja üres. Amikor ennek okát kérdezi a császár, tudatják vele, hogy az istennő karja azért üres, mert az Leaotung tartományt jelképezi. Ezzel a dolog annyiban is maradna, de a császár figyelmes lesz egy másik szoborra, ami egy gyönyörű nőt ábrázol, aki feltűnően különbözik a többiektől: termete magas, nyúlánk, haja szőke, kezében virágzó gránátalmaágat tart. Ő Xelenhoa, aki egykor Leaotung tartományban élt.
Miféle hely az, ahol ilyen szép nők élnek? A császár érdeklődni kezd a titokzatos tartomány felől és a nankingi csillagvizsgáló torony tudós mandarinjától megtudja, hogy ez a tartomány óriási hegyek között található, és csak egy sziklahasadékon lehet oda eljutni, azonban a hasadékot nyolcvan évvel korábban eltorlaszolta egy földrengés, és azóta nincs kapcsolat a tartománybeliekkel, nem fizetnek adót sem, ezért üres Nioma tizenhatodik karja.
A császár úgy dönt, hogy szeretne mindent megtudni erről az elzárt tartományról, ezért felkerekedik és meglátogatja a száztíz éves szentet, Luzut, aki még emlékszik a nagy földrengésre és elmondja a császárnak, hogy Leaotung lakói még mindig élnek, és noha a betemetett sziklahasadékon csak egy apró nyílás van, az emberek ki tudnak jönni rajta, ugyanis időközben teljesen eltörpültek. Az elképedt császárnak Luzu elmagyarázza, hogy a gyermekeket egy csodaforrásban fürösztötték meg és az évtizedek alatt Leaotung lakói egyre csak kisebbedtek; de nemcsak az emberek, hanem az állatok is megtöpörödtek.
Csia Csingi császár elhatározza, hogy látni szeretné az elveszett tartomány liliputi emberkéit, azzal üzenetet küld nekik és palotájába hívja őket, a leaotungi emberkék pedig küldöttséget menesztenek az uralkodóhoz. Az aprónép lenyűgöző mutatványokra képes és mint kicsiny akrobaták kápráztatják el a császárt.
A leglenyűgözőbb természetesen az alkirály lánya, akibe a császár beleszeret, de nem lehetnek egymáséi és kérik is, hogy a császár vitesse vissza őket az elzárt tartományba.
„A császár visszavitette az egész parányi csapatot a Fu völgyébe, ahonnan hegyalatti alagútjukon előjöttek. Mandarinjainak pedig megparancsolá, hogy a leaotungi emberkékről senkinek se szóljanak, a felírt történetet a császáron kívül senkinek meg ne mutassák. Amit láttak és hallottak, mélyen elfelejtsék.
Csak ő maga nem tudta azt elfelejteni soha. Azt a bűbájos tündéralakot, akit megálmodott, akit aztán kezében tartott s aki mikor igaz volt, akkor is csak álom volt.
Csia Csingi császár sohasem vett feleséget.”
Az elbeszélést elolvashatjátok itt: https://vmek.oszk.hu/00700/00789/html/jokai99.htm
***