Történt egyszer, hogy Baktay Ervin (1890–1963), a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum egykori munkatársa az indiai tartózkodása során rendkívül unatkozott…

„…Egy délután már nem állottam tovább a semmittévő unalmat, amely szinte légüres térré szívta agyamat, nem volt olvasnivalóm sem, tehát rászántam magam, hogy átszóljak Mr. Smith-hez és valami könyvet kérjek tőle. Odáig alig beszélgettünk. Bekopogtam, s a „Come in!” feleletre beléptem az angol szobájába. Mr. Smith fölkelt, elém sietett. Bocsánatot kértem a zavarásért és meg mondtam, miért jöttem, hozzátéve, hogy rettentően nyom az unalom és már nem tudok mihez kezdeni. Az angol vörös arca mosolyra húzódott:

– I see! Ön is rájött, mit tesz az, Indiában unatkozni! Én már vagy harminc éve tudom…

–És nem próbál segíteni rajta? Nálam ez csak ideiglenes állapot, s ha megint útnak indulok, az új benyomások felráznak majd. De mit művel ön ilyenkor?

–Mit? Mindjárt megmutatom! És ajánlom önnek is, ha meg akar szabadulni az unalomtól! Én mindig segíteni tudok így magamon…

Jókora faliszekrényhez lépett.

E nélkül itt azt hiszem már rég megbolondultam volna!

Kinyitotta a szekrényt. Alul nagy fadobozok álltak benne egymásra rakva, a szekrény fiókjai, polcai és rekeszei pedig tömve voltak csillogó rézből, vagy zöldre, pirosra fényezett fémből való, furcsa formájú alkatrészekkel.

Meccano és építőkő! – mutatta be a kincses szekrény lakóit Mr. Smith, olyan diadalmas gesztussal, mint aki az élet minden problémájára megoldást talált.

Akkor láttam először Meccano-készletet. Ez angol kiadásban ugyanaz, mint az a gépszerkesztő játék, amelyet nálunk a kontinensen Märklin név alatt ismernek. Mr. Smith szekrényében megvolt a teljes, legnagyobb készlet, a maga ezernyi kis traverzével, lapjával, rúdjával, kerekével, csavarjával. A dobozokban pedig felismertem gyermekkorom kedves barátait: a Richter-féle építőszekrényeket. Ebből is megvolt a teljes sorozat, vagy nyolc-tíz hatalmas dobozban.

Mr. Smith szeme boldogan és elégedetten csillogott:

– Ezekkel játszom, amikor már nagyon rámnehezedik a magány s az unalom! Csodálatos dolgok ezek, uram!

–De hát honnan vannak meg önnek ezek a felszerelések? Csak talán nem egyenesen azért vette meg, hogy eljátszadozzék velük?

–Nem. Amikor a rádzsa két fiát kezdtem nevelni, oktatni, értelemfejlesztő céllal beszereztettem a kőépítő szekrényeket. Később, amint a fiúk idősebbek lettek, rá igyekeztem szoktatni őket a gyakorlatias, okszerű gondolkozásra s ehhez segédeszközül megvásároltattam a rádzsával a Meccano-készleteket. Akinek az esze kinyílik a mechanika nagyszerű logikájára, abból könnyebb talpra esett, tárgyilagosan ítélni tudó embert formálni. Nevelő módszeremnek, azt hiszem, volt is eredménye. Sajnos, az idősebb fiú meghalt, de a fiatalabbik is sokkal logikusabb, rendszeresebb gondolkozású, mint legtöbb indus kortársa. És most az a jutalmam, hogy megmaradtak nekem ezek az eszközök és a magam életét tehetem szórakoztatóbbá velük!

Valami összeszorította a torkomat. Az élemedett angol, amint kiszakadva a maga életének talajából, gyökértelenül, otthontalanul és társtalanul tengeti múló napjait az idegen, örökké idegen környezetben… és magános, szomorú tanyáján, egyedül, építőkövekből emel házakat, tornyokat, palotákat, egy egész kis világot, s ezt be népesíti magaszerkesztette hidakkal, igen, és gépekkel, amelyek a kis transzformátorral az áramba kapcsolva zakatolnak, serény teremtőmunkát mímelnek és talán egy időre elhitetik az elhagyatott emberrel, hogy tevékeny, mozgalmas, építő, munkálkodó élet idegpezsdítő világában él… Az örök gyermek, akinek csak alkalom kell, hogy kiszabaduljon a mindennap nyomasztó realitásának reménytelen és szürke köréből, s átlendüljön egy képzeletszülte kisvilág színes, sejtelmes, kimeríthetetlen gazdagságába.

S ez az örök gyermek bennem is él. Elragadtatott örömmel csaptam le Mr. Smith játékaira. Előszedtük a holmit, átcipeltük a másik szobába és egy jókora asztalon hozzákezdtünk az építkezéshez. Az öreg angol, fogára szorított kurta pipája mellől dörmögve, megmagyarázta a Meccano használatát és lehetőségeit, mintalapokat vett elő és mindjárt indítványozott is valami furfangos konstrukciót, hogy azon majd megtanulhatom, hogyan kell bánni az alkatrészekkel. Elfeledkeztünk mindenről. Elfeledtük India és a nagyvilág sok súlyos problémáját, elfeledtük a magunk kis vagy nagy bajait, játszottunk meggyőződéssel és lelkes izgalommal. Amikor aztán már rájöttem a gépkonstruálás eljárásaira, Mr.Smith csillogó szemmel nagy indítványt tett:

–Versenyezzünk! Ön átvisz magával a szobájába pár doboz építőkövet, meg a Meccano-készletből is elegendőt, aztán adjunk fel egymásnak különféle problémákat! Lássuk, ki mit tud csinálni!

Nagyszerű! Már cipeltem is a holmit, át magamhoz. Mr. Smith is segített. Leszedtem minden lomot az asztalról, hogy tér legyen,  „mely munkára hív”.

–Mit építsünk?

–Tudja, Mr. Bekté, én már régóta nem használom a mintalapokat. Sokkal érdekesebb, ha az ember maga tervez ki valamit. A gépkonstrukciókat egyelőre még jó lesz, ha minta után csinálja, de ha ön is úgy akarja, a kövekből építsünk egészen eredeti dolgokat!

–All right! A kövekhez én is értek egy kicsit. Mondja hát meg, mi legyen az első feladat!

–Hm… Gondoltam valamit, amivel még én sem próbálkoztam. Építsünk hindu templomot! Ez nehéz lesz, de érdekes!

–Excellent! helyeseltem az ötletet.

Mr. Smith izgatott sietséggel visszavonult szobájába és pillanat múlva már hallottam az építőkövek dübörgését, tologatását az asztalon. Én is régóta nem érzett érdeklődéssel és frisseséggel vetettem rá magam a kövekre. Nagy feladat, szép feladat! Elhatároztam, hogy dél indiai gópuramot építek. És emelkedni kezdett a gúla alakú torony, sikerült kieszelnem, hogyan oldjam meg a sokféle fény- és árnyékjátékot érvényesítő megtört, változatos formájú falfelületet a nem ily célra készült építő kövekkel. Azt hiszem, amióta az építőköveket kitalálták, még senkinek sem jutott eszébe hindu templomot építeni belőlük. Haladt a munka. Közben jobb megoldás jutott eszembe, gyorsan lebontottam a torony felét és újraépítettem. Gyerekes önfeledtséggel járkáltam az asztal körül, óvatosan rakosgatva fel a kisebb kődarabokat, a kerek oszlopokat és féloszlopokat, íveket és háromszögeket, amelyek soha nem remélt szerephez jutottak a gópuram formáiban. És közben hátra-hátraugrottam, megfigyelni a hatást. Meg voltam elégedve alkotásommal. De…egyszerre szorongva gondoltam arra, hátha Mr. Smith sokkal különbet csinál! Sebaj, gyerünk, tökéletesítsük még a művet!

Leültem csodálni az elkészült remeket, majd átkopogtattam az angolhoz:

–Nincs még készen?

–Just a minute! Várjon csak! és nemsokára kinyitotta az ajtót.

Imponáló templom emelkedett az asztalon. De Mr. Smith nem a délindiai gópuram formáját választotta, hanem az inkább északon ismert hindu építésmódot. Nagyon jól hatott az építmény, de elégedetten állapítottam meg magamban, hogy az én feladatom sokkal nehezebb volt! És miután kellőleg megcsodáltam játszótársam művét, alig leplezett izgalommal hívtam, hogy nézze meg az én templomomat. Mr. Smith szapora léptekkel igyekezett szobámba. Amikor belépett, megállt, aztán közelebb ment az asztalhoz, jól megnézte az építményt, marokbafogta pipáját, átsétált a túlsó oldalra, lehajolt és vizeskék szemét összehúzva vizsgálgatta a művet. Közben elismerően morgott: „Hm, hm…”  Végül kitört:

–Nagyszerű! Lássa, mit lehet csinálni így! Én nem is gondoltam volna ilyen megoldásra! Pompás! Exquisit! It is simply ingenious!

Híztam az elismeréstől. Mr. Smith még egyszer nagy műgonddal körülvizsgálta alkotásomat, aztán felegyenesedett:

Én ezt most lefotografálom! A legjobban sikerült dolgokat mindíg le szoktam fényképezni! – És már rohant is a gépért. Nagy gonddal kereste ki a megfelelő helyet, ahonnan a leghatásosabb képet kaphatja. Mint valami műértő túrista, aki valóságos építészeti emléket akar megörökíteni. S az addig mogorvának, ridegnek tartott angol ráncos, megviselt arca sugárzott; olyan volt, mint valami gondtalan, játékosan fontoskodó gyerek…

Azontúl nap-nap után építettünk, gépeket és hidakat konstruáltunk. Mind a ketten roppantul elégedettek voltunk. Mr. Smith azért, mert kedvenc játékában társat talált, én pedig azért, mert dzsalandari heteim hátralévő idejére elintéztem az unalom problémáját.

Alapjában véve néha olyan kevés kell az embernek, hogy elégedett legyen!”

***

Forrás: Baktay Ervin (é.n.): Indiai éveim. II. kötet. SZEFHE Könyvek. 190–194.