Olvasni jó! sorozatomban mindig egy érdekes könyvet mutatok be nektek! A választásom most a „Tündér-Virágok – regék a virágok életéből” című, 1928-ban magyar nyelven is megjelent könyvre esett (eredeti címe Fairy Flowers, 1926), amit Isadora Newman írt és az Amerikában nagy szakmai karriert befutó Willy Pogány, azaz Pogány Vilmos András grafikus illusztrált.
„Minden levél, minden virág
Minden bokor és minden ág
Édes titkokkal van tele
És mindnek van története.”
A huszonnégy virágot bemutató mese közül én most a Virágtorony című mesét választottam, mert talán ennek a legszebb az illusztrációja. De mielőtt közreadnám a mesét, néhány szót röviden magáról az illusztrátorról.
Willy Pogány (1882 – 1955)
Willy Pogány Pogány Vilmos András néven született Szegeden, 1882-ben. Tanulmányait Budapesten, Münchenben és Párizsban végezte, és tíz évig élt Londonban, ahol könyvillusztrátorként kezdett dolgozni és ott készítette el négy, remekművének számító grafikai munkáját: Ének a vén tengerészről (1910), Tannhäuser (1911), Parszifál (1912), Lohengrin (1913).
1914-ben Pogány Vilmos az Egyesült Államokba költözött, ahol 1955-ben bekövetkezett haláláig élt. A színház világa iránti érdeklődése nyomán díszleteket, jelmezeket tervezett például a Metropolitan Opera előadásaihoz és new york-i Broadway-produkcióihoz; grafikáit olyan ismert amerikai újságok közölték, mint a Harper’s Weekly, a Ladies’ Home Journal, a Theatre Magazine, a Metropolitan Magazine; valamint számos könyvet illusztrált (munkássága során több mint százat), és díjak sorát nyerte.
További érdekesség, hogy 1921-ben érkezett az Egyesült Államokba a magyar feminista mozgalom egyik úttörője Bédy-Schwimmer Rózsa, azaz Rosika Schwimmer (1877–1948), akinek 1928-ban megjelent Tisza Tales című könyvének illusztrációit ugyancsak Pogány Vilmos készítette.
Nekem két olyan könyvem van, amit Willy Pogány illusztrált: az egyik az említett Tündér-Virágok – regék a virágok életéből című 1928-as mesekönyv, a másik Omár Kháyyám Rubáiyát című, 1909-es könyve, ami a perzsa csillagász költő verseit tartalmazza.
És akkor következzen egy rege a virágok életéből:
Virágtorony
„(Irisznek nevezik sokhelyütt azt a hosszászárú, méltóságteljes virágot. Amely nedves helyeken szokott nőni. E szó latin jelentősége: szivárvány. De ez az elnevezés, nemcsak az ég szép, színes hídjára vonatkozik, hanem az emberi szem tarka karikájára is. Ó-angol nyelven az irisz szó annyi, mint drágakő. Az iriszt minden országban ismerik, akárcsak névrokonát: a szivárványt.)
Hogy merre jársz, tudasd velem
És nincs ország oly idegen,
Nincs széles e világon,
Hogy meg ne leljen kedvesem,
Az én irisz-virágom.
(Shakespeare)
Ez a történet arról szól, hogyan változtatott meg egy csúnya fekete kis mocsarat szépséges tengerszemmé Irisz, a gyönyörű tündér. A régi görög istenekkel lakott valaha az Olimposz-hegyen az ifjú Írisz. Egy napon lenézett a földre és annyira megtetszett neki, amit ott látott, hogy a leghatalmasabb Istenhez, Jupiterhez fordult, megkérte: engedje meg, hogy egyidöre leszállhasson a földre.
– Ne maradj lent soká a földön, gyermekem! Nem neked való hely az! – szólt Elektra, Irisz anyja, mikor leánya kívánságáról hallott. – Nem tündérnek való hely a föld, amely nem egyéb tulajdonképpen, mint az Istenek zsámolya.
– Furcsa hely lehet az, édesanyám. Furcsa és érdekes. Legalább is olyannak látom innen – válaszolt Irisz. – Hogyne, gyermekem. Az emberek világa érdekes világ, de nem is hinnéd, mennyire igaz, hogy lakói, az emberek, a jó és rossz keverékei. Habár, úgy hallom, sokan vannak közöttük, akik tiszták és könyörületesek, életük folytán hasonlókká válnak hozzánk, Istenekhez. Hidd el nekem, leányom, örömmel fogsz visszatérni hozzánk az Olimposzra, mert az emberek világában csalóka himpor takar mindent és sokan távoznak belőle összetört szívvel.
– Tudom, anyám, hogy bölcs dolog, amit mondasz és szívesen hallgatom meg, de majd csak, ha visszatérek hozzátok a földről, ahová lemenni szívem vágya. Biztos, hogy találok odalenn sok szépet s hogy én is tudok majd szépet adni az embereknek. Hiszek abban, hogy amit nagyon keresünk, azt meg találjuk mindig és amit szépet elvárnak tőlünk, azt adjuk másoknak.
Így történt, hogy az Istenek világában Iriszt nevezték ki földi küldöttnek. Mielőtt elindult útjára, gyönyörű és hasznos adományokkal látták el őt isteni küldői.
Jupiter varázspálcát ajándékozott neki, mely pálcán örökfényű csillag ragyogott. Merkur fényes szitakötő szárnyakkal lepte meg, hogy legyen mivel lerepülnie a földre. Junó pedig, az Istenasszony, különös pávatollat nyújtott át Irisznek, amely segítségével ezer szemmel láthatta a világot, annyival, amennyi csak volt a pávatollon. Vénusz kölcsönadta neki színes felhőruháját. Ilymódon felkészülve a hosszú úton, egy szivárvány mentén elindult Irisz s repült végig e mennybéli híd vörös-, sárga-, kék-, lila- és aranyszínű útjain. Ahol e híd a földre ért, csúf, sáros kis mocsár terült el.
A mocsár felnézett az égre s bámulva látta, hogy épp itt a közelében nyúlik a földre a ragyogó szivárvány.
– Ó, milyen boldogság! – kiáltott fel. – Milyen boldogság, hogy a földnek e legcsúnyább pontját így megszépíted, gyönyörű szivárvány.
A legenda azt mondja, hogy a görög Istenek megláttak, meghallottak mindent, ami a földön történik. Így hallotta meg Irisz is a csúf kis mocsár sóhaját és felfigyelt rá. Ez a mocsár nem messze feküdt egy egy szép kis tótól, amelynek partjain fenyvesek álltak és magas liliomok himbálództak a szélben. Erdei tündérek himbálództak e liliomok szárain. Mikor a legnagyobb liliomon hintázó tündér megpillantotta Iriszt, aki felé közeledett a szivárványon, elbámult persze nagyon. Ilyen csodálatos látványban még sohasem volt része. Hát még mikor megtudta, hogy ki az, aki feléjük tart! Ezt pedig hamarosan megtudta, mert Irisz azonnal megsúgta neki, hogy ő az Istenek küldötte s megbízta azzal, hogy jelezze jövetelét a többieknek is. Így ment a hír virágról-virágra, míg végül a legszebb liliomon ülő tündér így szólt ünnepélyes hangon:
– Csúf Mocsár, az Istenek küldötte, ragyogó Irisz azt üzeni neked, hogy meg akar tisztelni látogatásával. Tudtára adhatod ezt szomszédaidnak, barátaidnak és jelentéktelen rokonságodnak. Utat, utat, Irisz számára!
A Mocsár válaszolt:
– Gondoskodni fogok, hogy jó helye legyen, méltó fogadtatásban részesüljön.
S gondoskodott is, mert alig mondta ki e szavakat, felszínén máris vastag gyep képződött s annak közepén magas virág emelkedett ki. Erős zöld szára tetején hófehér szirmok voltak olyan alakúak, mint valami alabástrom-templom, amelynek belsejében sárga porzó volt a puha aranyszínű szőnyeg.
Irisz tündéri könnyedséggel lépett a sárga bársonyszőnyegre, s már benn is állt e virágtorony közepén. Megsuhintotta az örökfényű csillaggal díszes varázsvesszejét és egy pillanat alatt olyan ragyogás támadt az egész vidéken, hogy még a szegény kis Mocsár is csodás fényben kezdett ragyogni.
És Irisz, aki ezer szemmel látott, az ajándékba kapott pávatoll segítségével, észrevette, hogyan jönnek a vidék minden részéből a kis tó felé az emberek: egyszerű parasztok asszonyaikkal, leányaikkal. A tündérlakta tó szépsége vonzotta valamennyit. Esni kezdett az eső, de Irisz minden cseppet ragyogó harmattá változtatott örökfényű-csillaggal díszes varázspálcája segítségével. S ezek a cseppek vörös-, zöld-, sárga-, kék-, lila-aranyszínekben ragyogtak s olyanok voltak, mint a drágakövek: mint gyémántok, rubintok, topázok, türkizek, zafírok, ametisztek, smaragdok zöld bársonypárnán.
S a Csúf Mocsár hálásan kiáltott fel: – A szépség templomává varázsoltad ezt a helyet, ragyogó Irisz. Ígérd meg, hogy itt maradsz.
– Ezt, sajnos, nem ígérhetem, mert küldőim, az Istenek, várják, hogy visszatérjek.
– Ne hagyj el bennünket, istenek leánya! Nézd, milyen boldoggá tetted a környék szegény, egyszerű embereit! Most láthatod, hogy emeli fel a Szépség az embereket! Ha most elhagysz, ha elrepülsz megint, lesüllyednek a szürke, csúnya, szomorú hétköznapi életbe…Hacsak…
–Hacsak csak fel nem néznek utánam az égre, szépségemre emlékezve, hacsak fel nem néznek a napra, amelynek ragyogása minden más fényt elhomályosít. Mondd meg az embereknek, hogy most nézzenek meg bennünket jól, töltsék meg lelküket szépségemmel, ha örökéletűek akarnak lenni.
–Örökéletűek? – kérdezte csodálkozva a Mocsár.
–Igen, örökéletűek, mert a Szépség reményt ad, örökéletű reményt és az ember addig él, amíg remélni tud.
–Mily megnyugtatóak a szavaid, fiatal Istennő! Kérlek, maradj közöttünk.
A nemrég még csúf mocsárhoz most csak úgy zarándokoltak az emberek, hogy Iriszt bámulják és láthatatlanul álltak köztük a tündérek is, akik elhagyták tómenti liliom-hintáikat. Irisz pedig ott állt a kis mocsár közepén, amely úgy ragyogott, mint valami tengerszem. A virág-toronyra sárga és bíborszínű fények estek s bizonyára ez óta sárga, bíborszínű és hófehér az irisz virága.
Az emberek a parton nem győzték Irisz szépségét dicsérni, de mint minden földi hang, ez a dícséret is felért az Olimposz hegységre, az istenek birodalmába. Mikor odafönt meghallották, hogyan bámulják Iriszt az emberek, az Istenek összenéztek és nyugtalankodni kezdtek. Hátha elkábítja e sok hízelgés, hátha az ő szívébe is beköltözik a földi emberek önhittsége? Hamar-hamar elindultak Szivárványúton lefelé az emberek országába.
–Térj vissza hozzánk, szép gyermekünk, – kiállított Jupiter – mert ha le találnál esni virág-tornyodból, bemocskol ám a föld sara.
–De hiszen én sehol sem látok sarat, Isteni parancsolóm – válaszolt Irisz.
–Vedd csak elő pávatolladat, Irisz, majd meglátod, hogy annak ezer szemén keresztül észre fogd venni a föld csúfságát – mondta most Junó.
–Hatalmas Istenek és Istennők, higgyétek el nekem, szent hely ez, ahol én állok, mert szent minden hely a földön, ahol az emberek a számukra elérhetetlen szépséget bámulják.
–Gyere haza, leányom, gyere haza, – kiáltott Vénusz is – csak egy folt essen felhőruhádra s szépséged oda van azonnal.
–Jer vissza az Olimposzra, kis leányom, az Istenek fontos megbízatásokat akarnak neked adni e szegény halandók számára – szólt Elektra, Irisz anyja gyengéden.
–De mikor térhetek vissza ismét a földre, anyám? –kérdezte Irisz.
–Várd meg a telet, leányom, a sötét hónapokat, melyek után majd kétszeresen örülnek jöttödnek. Várj, amíg a világnak szüksége van arra, hogy üdítő esőcseppek táplálják a szomjazó fákat, virágokat, mezőket.
–És milyen alakban jelenek akkor majd meg e kedves kis tó, e tündér-népség s e vidék halandó lakói előtt?
–Mint bolthajtásos kapu, úgy érsz majd az égtől a földig, gyermekem, az emberek gondolkodni fognak azon, mi a szépséged titka, mert téged magadat soha sem pillantanak meg többé a Szivárványhídon. Miközben ezeket mondta Elektra, rettentő zivatart küldött le Jupiter s ettől annyira megijedt Irisz, hogy elhatározta, azonnal engedelmeskedik anyja parancsának.
Kiterjesztette szitakötő-szárnyait s abban a percben, amelyben a virág kelyhét elhagyva, az Olimposz felé vette libegő útját, kisütött a nap s az ég híd, a szivárvány széle lehajolt a virághoz, hogy Irisz elindulhasson rajta.
Amikor hazaért, körülvették őt az Istenek és ezerféle kérdést intéztek hozzá. Mindegyik tudni akarta, milyen a halandók világa. Merkur kitárta zizegő szárnyait:
–Légy üdvöz itthon, kedves testvérem, Isteni küldött, mint jómagam! Mondd meg, mondd meg gyorsan, találtál-e olyasmit a földön, amit mi nélkülözünk itt az Olimposzon.
–Gyorslábú Merkur, egy csúf kis mocsarat láttam odalent, amely ragyogó tengerszemmé változott. Hosszú virágszál emelkedett ki belőle; rajta hófehér szirom-toronnyal s belsejében sárga bársony porzó-szőnyeggel. S mikor e kis tavacskára rámosolygott hű barátom, Apolló, aki idefentről mindent lát, ennek úgy megörült a tó, hogy rubintos, topázos, zafíros színben kezdett ragyogni ott, ahol azelőtt tiszta fekete sár volt.
–Azt hiszem, ez a gyermek azért látott oly sok mindent a földön, mert az én pávatoll-ajándékom ezerszeresen látóvá tette – mondta Junó.
–Bocsánat, – szakította félbe beszédét Jupiter – az az örökfényű csillaggal díszített varázsbot segítette őt. S ezt én adtam neki. Mert, ha az nincs vele s az esőcseppeket nem változtathatja meg drágakő-fényű harmattá, ugyancsak szomorú lett volna ez a földi kirándulás.
–Királyi Jupiter, – mondta most Vénusz – azt képzeled, hogy szívesen fogadták volna a földön, ha nem lett volna ilyen szép ruhája? Ezt pedig én adtam neki, magam állítottam össze felhődarabokból.
– Ugyan, ne vitatkozzatok! – szólt most közbe a Napnak egy ici-pici sugára. – Mondhatom nektek, hogy aki elismerésre méltó, elismerik azt odalent a földön.
Majd így folytatta:
Irisz-istennő,
Szép virág,
Hogy mily ragyogó
A világ,
Te felfedezted azt.
Ezért egy csókot érdemelsz
S bár nem felelsz,
Rajtad az istenek szeme.
Te tudod, Egek Gyermeke,
Amit mi nem tudtunk soha:
Hogy a legcsúnyább mocsár is
Lehet a szépség otthona.
Merkur, Vénusz, Apolló, Junó, sőt még a nagy Jupiter is elhallgattak erre s visszavonultak az isteni fórum hátterébe, ami az ő világukban annyi, mint ami nálunk a kakasülő a színházban. Ott leültek és hosszan elgondolkoztak. Irisz azonban megszólalt:
–Hatalmas Istenek és Istennők! Köszönöm, hogy szerény szolgálótoknak egy napi szabadságot adtatok, megengedve, hogy lemehessen a földre. Mondtam, hogy ott egy csúf kis mocsarat találtam, amely ragyogó tengerszemmé vált s egy virág-templomot teremtett közepén, bebizonyítva, hogyha az isteni szépség és tisztaság összefog valaki érdekében, nincs olyan földi csúfság, amely nem változhatna ragyogássá. Mióta visszatértem, úgy hallom, hogy a földi halandók ez újszülött virágot, hogy toronyszerű a kelyhe, irisznek nevezték el utánam. Engedjétek meg, hogy az megüzenjem embereknek Merkurral, az Istenek örök-vidám küldöttével, hogy visszatérek majd hozzájuk, amikor hosszú, vigasztalan napok teszik őket reménytelenekké.
Jupiter elgondolkodva simította végig hosszú szakállát:
– Jó dolog bizony néha kicsit lemenni az emberek közé. Hadd örüljenek szegények isteni szépségünknek.
És Apolló, az Istenek páratlan költője, játszani kezdett lantján s így énekelt:
Erdő felett, rét felett, láp felett és ér felett
Ha Irisz megjelenik,
Felszárít minden esőcseppet
És a halandók könnyeit.
Az Olimposzról jön le ő,
Ruhája csodalátvány.
Ó Irisz, ifjú istennő,
Utad a szép szivárvány!”
***
Akit bővebben érdekel Pogány Vilmos munkássága, annak javaslom a 2009-ben megjelent Willy Pogany Rediscovered című könyvet.
***