Olvasni jó! sorozatomban mindig egy érdekes könyvet mutatok be nektek a könyvespolcomról. A választásom most egy olyan könyvre esett, ami a játékokról, a játékkészítésről szól.
„Kis emberek, barátocskáim! Kedvvel fogok hozzá ehhez a műhöz, melyet Tinektek akarok írni; a ti legkomolyabb foglalkozásotokról, mellyel a jövő életét előre próbálgatjátok és szépnek, könnyűnek álmodjátok: a játékról.” – kezdte a könyvét Kaffka Margit (1880–1918).
A játékkönyv első kiadása a Pallas Irodalmi Nyomdai Rt. kiadásában jelent meg 1918-ban, amikor a világban már háború dúlt, Kaffka Margit mégis játszásra buzdította a „gyerek-embereket”. A borítót és a szövegekhez tartozó rajzokat Jeges Ernő (1898–1956) – a Temesvári Állami Főgimnázium akkori végzőse, későbbi ismert grafikus, festő – készítette. (A könyv később a Franklin Könyvkiadó gondozásában is megjelent, Máday Gréte rajzaival.)
A könyv tizennyolc fejezetben nyújt érdekes korképet a 20. század eleji játékokról, és a szerző személyes tapasztalatain keresztül ad praktikus ötleteket. Az én egyik kedvenc fejezetem a BABA-MÚZEUM, amiben babaruhák készítéséhez találunk javaslatokat, hosszabb-rövidebb leírásokkal, rajzokkal. Közülük én most az Idegen földrészek viselete című részből a japán kimonót és annak leírását választottam.
„[…] a japáni nő, annál egészségesebben, könnyedébben és szebben öltözik. Fehérneműt ő sem ismer, de náluk az nem olyan nagy baj, mert még a legszegényebb japáni is minden nap fürdik. A japáni leány egybeszabott újjú «kimono»-ja tarka, legtöbbször nagyvirágú selyemből készül. A két bő ujj alsó részén nagy zacskó-szerű toldalék, a «zseb» lóg; ebben csakugyan kendőt és egyéb apróságot hordanak. Finomabb, ünnepélyesebb kimonók hosszabbak
a rendesnél, sőt a földön legyező-alakban is szétterülnek. A kimonó mindig jobbfelől csukódik és egy széles, tarka szalag (legtöbbször virágos selyemből) szorítja le a mell alatt; hátul óriási, pillangószerű csokorba kötve. A kimonó fölfekvése előtt egy kis egyszerű mosható kendőcskét vetnek a nyakukba; tán, hogy a zsíros haj a nyakon be ne piszkolja a ruha selymét, mert bizony az ékes frizurát több napra, néha egy hétre csinálják meg előre. Igaz, hogy valahányszor lebontják, fejmosást is rendeznek fésülködés előtti este. A kimonó kivágását a nyaknál tetszés szerint igazítják kisebbre, nagyobbra.
Még alsószoknya-formát is viselnek, többnyire pirosat vagy kéket; de ez nagyon hasonít a jávai saronghoz, mert egy darab négyszögletű szövet csak; s ha a derekuk köré igazítják s tűvel megerősítik, – oldalt nyitva marad. Ha selyemből van, akkor ehhez is egy darab mosható, fehér vászonfélét fognak oda a felvevésnél, hogy ne a selyem érjen a testhez közvetlenül. Köpenynek, hideg időre egy rövidebb, sötétszínű, kimonószabású kabátkát vesz magára a japáni nő; de ennek az ujjain nem lóg zseb. Fejére ilyenkor sötét kendőt borít, de nem köti meg elől a nyaknál, hanem egymásra hajtja a két csücskét és összetűzi. Ép lábán otthon csak kis harisnyát visel; de kimenőre, sár és nedves idő ellen magas, kis deszkákon álló talpas szandált vagy papucsot. Egész öltözete olcsó (otthon varrható), könnyű, egészséges és szép […].” (Kaffka, 1918. 82–83.)
***