Olvasni jó! sorozatomban mindig egy érdekes könyvet mutatok be nektek! A választásom most egy 1932-ben, Londonban megjelent könyvre esett, ami a hajdani gyermekjátékokról szól. A képeket nézegetve és a szöveget olvasva feltűnik – többek között – egy jól ismert magyar gyűjtő neve is…ő Szablya-Frischauf Ferenc.
„feltünést kelt […] nagy iparművészeti értékkel biró babagyüjteménye”
Szablya-Frischauf Ferenc (1876–1962) festő- és iparművész, művészeti író, az Iparművészeti Főiskola tanára és igazgatója volt, és széleskörű érdeklődésre számot tartó játékgyűjteménnyel rendelkezett, amit több kiállításon is bemutatott. Az újsághírekben megjelenő képek tanúsága szerint a gyűjtőt az európai játékokon kívül érdekelték a különböző kultúrákból származó – korabeli szóhasználattal élve „exotikus” – játéktárgyak is, így találunk a gyűjteményében például indonéz (jávai), japán, szamoai játékot.
Játékok Szablya-Frischauf Ferenc gyűjteményéből
Országos Magyar Iparművészeti Társulat, 1914,
Gyermekművészeti kiállítás
A gyűjtő magyar játékai között pedig festett, faragott fafigurákra is látunk példákat, és éppen ezek kaptak helyet Geoffrey Holme, Children’s toys of yesterday („Hajdani gyermekjátékok”) című, 1932-ben, Londonban megjelent könyvében.
Children’s toys of yesterday
Special Winter Number of ”The Studio”
London, 1932
1933-ban a Magyar Művészet című folyóirat hasábjain Nádai Pál eképpen számolt be a könyvről: „[…] Szerzői keresve sem találhattak volna szebb karácsonyi ajándékkönyvet, ízlésesebbet, időszerűbbet. A gyermeklélek, ez a titokzatos kincsesláda, csak most kezd feltárulni a lélekkutatók előtt. A primitív művészet formanyelve pedig most van azon az úton, hogy átalakítsa az egész esztétikai világfelfogást. Így hát nemcsak a műélvező, de elsősorban a gyakorlatilag tevékeny művész örülhet azoknak a sok-sokszázéves gyerekjátékoknak, melyek e könyvből eléje hullanak. A gyerekek már évtizedekkel ezelőtt is elsősorban környezetük világát sűrítették bele játékaikba. Az egyiptomi fiúcska krokodilusokat, a görög a dárdás harcosokat szerette. És a németalföldi gazdag polgárgyerek is környezetét akarta látni játszópolcán: piciny házat, melynek emeletén babaszobák vannak berakott bútorokkal, földszintjén pedig konyha, ónedényekkel.
Nagy művészettörténeti, de még inkább műveltségtörténeti értékük van tehát e játékoknak. Miniatűr képei az évszázadok családi életének. Makettjei a lakásberendezésnek. Keresztmetszetei, a szó igazi értelmében keresztmetszetei a régi flandriai, velencei, délnémet háznak. És milyen elbűvölően tanulságosak azok a babák, melyeken Mária Antoinette idejének selyem-viganói és csipkés főkötői suhannak elénk. Csak kevesen tudják, hogy e babák jórészben — reklámbabák voltak. Utazó kis mannequinjei akkori párizsi szabócégeknek. A londoni, antverpeni dámák divatlapok hijján róluk tanulták meg a divatos öltözködés titkait.
Csináltak is e száz-kétszázévelőtti gyerek-játékkészítők annyiféle babát, babaházat, katonát, kocsit, bútort, edényt, hogy a nagy külföldi múzeumokban tucatszám vannak a szobák erre a gyűjtésre berendezve. Bár az efféléknek igazi virágkora a tizennyolcadik század volt, a gyűjtemények anyagában mindenütt a mult század gyerekjátékai harsognak és csilingelnek legerősebben. A törékeny gyermekjátékok barokk és rokokó meglepetései nem bírtak úgy dacolni az évszázadokkal, mint a rusztikusabb multszázadiak.
A Studio könyve páratlan sokoldalúsággal a nagy közgyűjtemények és a finom magánkollekciók anyagából egyaránt kifotografálta, ami érdekes. A sonnebergi, a tyroli, a bécsi, a hágai, a nürnbergi híres játékkincsek mellett fölfedik Fordnak, Karsavina táncosnőnek, Erlanger bárónőnek és még sok jeles amatőrnek gyűjtését.
Mi, magyarok is képviselve vagyunk a kötetben, amit elsősorban folyóiratunk, a Magyar Művészet szívességének tulajdonítanak a kiadók. Nemzeti Múzeumunk, Ernst Lajos, Szablya-Frischauf Ferenc kedves játékfigurái (melyeket a Magyar Művészet egy régebbi évfolyamában már bemutattunk olvasóinknak) hírmondói annak, hogy a mi egykori udvarházainkban s patricius-családainkban szintén szerették a büszke babákat, mulatságos, tollasvégű katonalovakat.
Mert a gyermekek végre is mindig s mindenütt nagyjából egyformák voltak. A kis képgaléria, amelyet 1839-ben Bécsben készítettek lemezpapirosból, igazi bekeretezett festményekkel, egész bizonyosan úntatta őket. De ugyanakkor a körhintázó, libatollas parasztlegényeken mulattak. A két favágó, amint felváltva fűrészeli a fát, a négy akrobata, kik minden kerékfordulásra bukfencet vetnek a kocsin, a mechanikai játékok előfutárai, biztosan kitörő örömre hangolták. És abban is egyeztek mindig, hogy a legprimitívebb fafigurák voltak számukra a képzelet legdúsabb teremtői. A mézeskalácsszerű lovak, kuglibabákra emlékeztető dámák, a rongyból és tollseprűből szerkesztett huszárok; ezek a csaknem absztrakt világokba áthelyezett hősök. Ugyanazok, akik a mai művészt is szíventalálják.” (Nádai Pál, Magyar Művészet, 1933. 9.évf. 2. sz. 63-64.)
***
***