Mi a baba?
Mágikus eszköz, fétis, amulett, bálvány, gyermekjáték, dísztárgy, kvázi-személy, hobbitárgy, átmeneti tárgy, szuvenír, stb., vagy mindez egyszerre? Én most egy kiállítás és egy film kapcsán gondolkodtam el a témán, és közben több minden is az eszembe jutott.
Baba felnőtt kézben, avagy Surrogati. Un amore ideale (Surrogate. A Love Ideal)
Pótlék: egy ideális szeretet címmel két fotósorozatot mutattak be Milánóban 2019-ben. Az egyik sorozat Jamie Diamond fotográfus tolmácsolásában a reborn babákkal volt kapcsolatos. Ezeknek a babáknak a közös jellemzője, hogy (az egészen kifinomult változataik) megdöbbentően hasonlítanak a valódi csecsemőkhöz: „bőrük” tapintása, hajuk, szemük, hangjuk és összességében minden részük olyan, akár egy valódi kisbabának. Bizonyos babáknak még a „szíve is ver” és lélegezni is tudnak! Nyilván a jól megtervezett elektronikának köszönhetően.
Jamie Diamond már több fotósorozatot is készített a témában. A képein egyrészt önmagát örökítette meg (“Megígérem, hogy jó anya leszek” sorozat), másrészt olyan felnőtt nőket (“Örökké anyák” sorozat), akik, mint valódi gyermeket ölelik, gondozzák, szeretgetik a reborn babákat.
Mother Marilyn (“Örökké anyák” sorozat) 
Mother Laurel (“Örökké anyák” sorozat) 
Mother Kyla (“Örökké anyák” sorozat)
A képeket elnézve, talán nem nehéz belátnunk, hogy nem csupán arról van szó, hogy vannak tehetséges babakészítők, akik a valódi csecsemőkhöz megszólalásig hasonlító játékokat képesek létrehozni és vannak a babagyűjtők, akik, mint kuriózumokat gyűjtik ezeket a babákat. Jamie Diamond fotográfiái éppen arról mesélnek, hogy a reborn babák messze többet jelent(het)nek puszta játékoknál. A felnőttek számára ezek a valósághű babák lehetnek behelyettesített személyek, jelenthetnek vigaszt a gyászban, segíthetik az emlékezést, oldhatják a magányt, aktiválhatják a gondoskodás érzését. A művész főleg arra az intimitásra összpontosított a munkáiban, amelyet az ember egy mesterséges “helyettesítővel” való kapcsolatában létrehozhat és átélhet.
Mi a helyzet akkor, ha felnőtt embernek nem csecsemő, hanem felnőtt babája van?
A milánói kiállításon egy másik képsorozat is szerepelt, és én igazából erre szeretnék reagálni. Elena Dorfman fotográfus képein felnőtt babák láthatók felnőttek társaságában. Ha valakinek azt mondjuk, hogy felnőttet ábrázoló szilikonbaba, valószínűleg valamilyen “segédeszközt” vizionál. Persze, tudjuk, vannak ilyen babák is, de ennyivel nem intézhető el a téma.
És ezen a ponton, hadd említsem meg az egyik kedvenc filmemet, amit magyarul – talán kissé szerencsétlenül és félrevezető módon – Plasztik szerelemnek fordítottak (eredeti címe Lars and the Real Girl). A 2007-es film alapvetően egy fiatal férfiról szól: Lars éli a hétköznapi, ám teljesen antiszociális életét, mígnem a testvére bejelenti, hogy kisbabát vár. Larsban ekkor megváltozik valami és egy napon közli, hogy barátnője van. A barátnő pedig nem más, mint egy interneten rendelt, életnagyságú baba. És innentől azért nem mesélem tovább, mert érdemes a filmet megnézni.
A filmhez viszont némi adalék, hogy az a jelenet, ahol Lars és a baba (Bianca) egymás mellett ülnek a kanapén, az egy az egyben Oskar Kokoschkáról (1886 – 1980) és Alma nevű babájáról készült felvételt idézi.
Lars és Bianca (részlet a filmből) 
http://thenonist.com/index.php/thenonist/oscar_and_the_alma_doll
Az osztrák expresszionista festő, grafikus, drámaíró, költő olyan szerelmes volt a szintén osztrák író, zeneszerző Alma Mahlerba, hogy amikor a kapcsolatuk véget ért, a művész megbízást adott egy babakészítőnek, hogy egykori szerelmét mintázza meg. Ehhez Kokoschka nagyon pontos leírást készített: megadta, hogy milyen legyen a test, a ráncok, a haj…stb.
http://www.alma-mahler.at/engl/almas_life/puppet.html
Az elkészült Alma babával Kokoschka nyilvánosan is megjelent, pl. az operában, társasági összejövetelen, mígnem egy alkalommal ő maga pusztította el babát.
És ez a babatörténeti szál tovább is vezethető, hiszen Oskar Kokoshka 1925-ös Der Fetish című művének inspirációjára Hans Bellmer (1902–1975) német szürrealista művész – először 1932/33-ban – készített egy életnagyságú, torz, serdülő lányt ábrázoló babát, melyet részben Kokoschka, részben saját életének eseményei inspiráltak, ugyanis Bellmer beleszeretett unokahúgába, Ursulába.
A Hoffmann meséi című előadás hatására – ahol Hoffmann beleszeret Olympiába, az élethű bábuba – Bellmer azonosította magát a visszautasított Hoffmannal. Az említett körülmények hatására pedig Bellmer elkészítette Ursula babamását, melynek fotója a Minotaure című, André Breton szerkesztette szürrealista folyóiratban is megjelent.
https://archive.artic.edu/reynolds/essays/taylor.php
Ez a néhány kiragadott példa rámutat arra, – legalábbis számomra –, hogy milyen hatalmas és szerteágazó a téma, és menyire messzire is vezethet a baba jelentésrétegeinek vizsgálata.
*Érdekesség!
Kedves ismerősöm hívta fel a figyelmemet Őrsi Imre szobrász „Kati” nevű, 160 cm magas öltöztetett figurájára, aki „a magány ijesztésére, társnak készült.” (Kecskeméti Katona József Múzeum Magyar Naiv Művészek Gyűjteménye)
„A tanyán élt Őrsi Imre életét a magány és a félelem szőtte át. Gyakran vett erőt rajta a félszegség és a szorongás, s ez vált szobrainak alakítójává is. Ezek a pszichikai motívumok visszaemlékezéseiben is fontos helyet kapnak. A katonaságról a kikötés és a tűzvonal élménye dominál nála. Őszintén ki is fejezte félelmét: “Ha csattant az akna, egymásnak ugrottunk, annyira féltünk. Keseredett szavakat mondogattunk egymásnak” – emlékezik a frontra. Több mint harminc esztendővel később elmondott visszaemlékezésében, szenvedésének minden apró részletét képes volt felidézni. Amikor éjjeliőr lett Budapesten a Jászberényi úti felüljárónál, még a sóder átvételétől is félt. Egyik alkalommal hosszasan, szinte nyüszítve mesélte el, hogy milyen rettenetes helyzetbe kerülhet, ha becsapják. Örökösen – három sikertelen házasságában is – magányos volt. Ezt csak fokozta a tanyasi élet, továbbá élete utolsó évtizedében választott kenyérkereső pályája, az éjjeliőrség is. A fiatal korában készített Janus-arcú “botszobra” a pszichikai önkifejezésének első, szemléletes megnyilvánulása. Mindkét arcon elömlik a melankolikus szomorúság. Több évtizeden át nem folytatta a faragást, s közel az ötvenedik évéhez ismét a magány és a félelem vette rá a rendszeres szoborkészítésre, amikor a hatvanas évek közepén fellépő száj- és körömfájásjárvány hetekre bezárta a tanyába. S 1974-ben az első országos pályázatra, Debrecenbe küldte el először az addig készített tucatnyi szobrát. S a szobraiban megmutatkozó plasztikai tehetségét mindjárt első díjjal jutalmazták. Mint faragó ember, nem is annyira szobrokat, inkább társakat teremtett maga mellé, “akik jól érzékelhető formajegyekkel, pszichikai vallomásokkal” visszautalnak alkotójukra. Szobrai – ha úgy tetszik – “magányijesztő”, társkereső alkotások lettek, de mégsem igaz társak. Erre a kegyetlen igazságra döbbent rá később, amikor a megszenvedett magány helyett önkéntes halállal az ismeretlen végtelent választotta.” (Bánszky Pál: “Ez az én világom”. Népművészet – naiv művészet)
***